/Thirty-One/

Sziasztok, na hát itt van egy újabb rész.. Mint már azt elmondtam szomorú voltam a 2 komi ( plusz amit Hanna Cser-től kaptam a díj hoz) láttán, de ez van...
KOMIZZATOK!!!!!!! NEM KELL KÓDOT ÍRNI.. azt hiszem még 3 RÉSZ VAN VISSZA ebből a töriből...

--------------------------------------------------&--------------------------------------------------------

- Ugye jobban lesz? - Lou hangja halk volt és a kétségbeesettség hallatszott rajta.
- Ezt nem mondhatnám. Medison súlyos állapotban került ide ma és sajnálattal kell hogy közöljem, de a műtét közben meghalt. - fejemet lehajtottam és bőgtem. Igen, ez már nem nevezhető sírásnak. Olyan voltam mint egy kisgyerek aki nem kapta meg karácsonyra a kért játékot. Nem tudtam elviselni ezt a szörnyű terhet.
- De hát lélegzik!
- Gépekről tartjuk életben, de még így is nehezen. Így sem tudna soha fölébredni. Liam döntsd el kérlek hogy a kicsivel mi legyen?! - nem tudtam az orvosra nézni.
Meghalt az a nő akire az életemet is rászenteltem volna. Lou-ra néztem aki könnyes szemekkel kereste az én tekintetemet. Nem tudom Én megmondani az orvosnak mi legyen. Nekem már nincs erőm, se az élethez, de a halálhoz. Fejemet jobbra balra kezdtem döntögetni.
- Kapcsolja le! - Lou csak hátat fordítva mondta a szavakat. Az orvos a géphez sétált és még egyszer rám nézett. Én bólintottam és örökre, végleg mindennek vége lett. Utoljára láttam lélegezni. Utoljára láthatom és utoljára lehet ilyen közel hozzám. Fel sem tudom fogni ezt. Megnyomta a nagy zöld gombot és be írt egy kódot, majd kihúzta Med karjából a csöveket. Még egy hangos sípolás hallatszott és a gépen egy szív jelent meg.

A szívet egy ideig látta, de aztán már csak a hosszú csík jelent meg, ami a halált jelezte.
Megöltem a gyerekemet?! Erre a kérdésre magam sem tudom a választ.  Nem tudom hogy most mit tettem, de azt igen hogy ezt egész életemben bánni fogom. Ha Med itt volna Ő minden kérdésemre választ tudna adni, és meg is tudna nyugtatni. Tudom is mik lennének a kérdéseim.
" Miért pont te?
Miért pont egy ilyen tökéletes lánynak kell így elmennie?
Miért velünk történt meg mind ez?,,
Sosem értettem a gondviselést. Ha minden áron magához akar venni valakit akkor miért egy fiatal lányt kell, aki előtt még ott az egész élet? Miért nem egy 90 éves embert aki már szinte mindent megélt?

oooooo

Órákon keresztül ültem és néztem. Nem lélegzett, arca kezdett már fehér lenni, de még így is tökéletes volt. Még így is az a lány volt, akit az életemnél is jobban szeretek. Szemeim már majd kiestek a helyéről a sok sírástól, de nem mertem pislogni. Féltem hogy egyszer már nem tudom tovább nézni.
- Liam le kell tísztítanunkk a testet! - jött vissza a doki.
- Ő nem egy test. Ő az én szerelmem, és nekem ne azt mondja hogy egy test. Van neve. Azt akarom hallani hogy Medison! És majd én letisztítom. - álttam föl és Med megmerevedett kezét kiszedtem az enyémből. A doki kezéből kirántottam a lavort és letettem egy asztalra.
- Biztosan?
-Igen! - bólintottam egy kisebbet és alkarommal megtöröltem szemem alját.
- Részvétem. - tette egyik kezét a vállamra.
- Miért ment el ilyen hamar? - kérdeztem és közben félve ráemeltem tekintetemet.
- Egy újabb szívroham, amiről persze nem szólt neked semmit és ez előtt volt még egy neki 4 hónapja. A vizsgálatok kimutatták hogy a 2 szívrohamot még bírta, de a harmadik már sok volt. Tudta hogy lassan mindennek vége és nem akarta hogy még jobban szenvedj.- vállamról levette a kezét és ő is csak áltt mellettem, míg én most már tényleg bele néztem a szemébe.
- Liam, a szemed... Vörös! - szörnyülködött és kezeit a szája elé kaptam.
- Igen tudom.
- Gyere, vizsgáljuk ki.
- Semmi szükség erre. Én tudom mitől van. Ha elveszítem azt az ember akit szeretek örök életemre ilyen leszek. Med is úgy tudta csodagyerek vagyok, és ez igaz.Sokszor változott már át ilyenné, de ez már örökké így marad.
- Tudod, csodállak hogy így ki tudtál állni mellette és nem hagytad el! - megveregette a hátamat és kiment.
Med-ről lehúztam azt az undorító kék, foltos takarót és megláttam fehér testét. Könnyek szöktek a szemembe ismét, de erősnek próbáltam lenni és vissza tartottam. Hasa már kisebb volt, gondolom a kicsi már nem volt benne. A mi kicsink, aki nemrég még 4 hónaposan fejlődött a hasában. Az én gyerekem, aki már többé nem lesz velem.
- Ígérem soha többé nem felejtelek el! - mondtam miután már ráhúztam egy vörös, selyem ruhát ami a kedvence volt. Benyúltam az ingem zsebébe és előhúztam egy dobozt...

/ Egy külső szemlélő (Directioner) szemszöge/

 Liam, Med mellé ült és csak sorra potyogtak a könnyek a lány mellé. Már lefürdette és egy piros ruhát adott rá. Gyönyörű volt még most is, mint mikor élt. Kockás ingje zsebébe nyúlt és elővett egy ékszeres dobozkát. Letérdelt az ágy mellé és kinyitotta azt. Könnyeit letörölte, szipogott egyet-kettőt és Med-re nézett, aki viszont már nem tudott rá nézni.
- Tudom hogy késő már ezzel jönnöm neked. Pár nap múlva akartam neked feltenni a kérdést, de már nem tudom meg a válaszodat. Medison, örök életemben szeretni foglak és tudom te is szerettél. Ezt a gyűrűt rád adom és a párját én sem fogom soha levenni. Szeretlek. - egy pillanatig várt. Mintha Liam azt várta volna hogy Med is vissza mondja neki: "Én is szeretlek Liam!,, de nem mondta. És soha többet nem is mondja.  Felhúzta a gyűrűt mindkettőjük kezére és szerelme kezét fogta majd a lány fölé magasodott és még egyszer, utoljára megcsókolta Őt!